Ez most nem az én napom volt, egyszerűen fizikailag nem tudtam úgy teljesíteni, ahogy szerettem volna. Nem tudom pontosan, mi lehet az oka, mert az utóbbi hetekben nagyon jól ment a futás, a magaslat is meghozta a kívánt hatásokat, továbbá mentálisan is sikerült jól összeállnom. Nagyon vártam a mai bajnokságot, és az első 14-15 km is meglehetősen könnyen ment. A mezőny is jól alakult, mert Jenkei Péter ellenfelem mellett a klubom és a szombathelyi csapat váltói is segítettek. A frissítés is rendben ment, amiben Kriván Andris nagy segítségemre volt. Talán az időjárás volt látványos kihívás, hiszen az egyre melegedő, naposodó idő miatt hamar megindult az izzadás.
Azután 14 és 18 km között 3:15ről 3:10re gyorsítottunk, ami nem nagy szám, de nekem valahogy nagyon betett. Komolyan holtpontba kerültem, ami ijesztő volt így a fele előtt. Sajnos annyira elfáradtam, hogy közben mentálisan is kezdtem szétesni. 19 környékén sajnos leszakadtam Jenkei Péterről és a lassuló tempóm (3:20) nem tudott pihenést jelenteni, hanem 24 km-nél tovább lassultam. Féltávnál egyébként még a tervezett 69:00-nál jártunk. Sajnos 25 km-től kezdve elment a kedvem a versenyzéstől, belenyugodtam az ezüstbe. Persze annyi esélyt adtam a dolognak, hogy ha esetleg Petivel történik 30 felett egy lankadás, akkor ahogy lehet, visszazárkózom. Illetve úgy terveztem, hogy 30 km-hez érve visszaépítem a tempót, ami időközben 3:30-ra romlott. Azt vártam, hogy néhány pihenős tempójú kilométer után sikerül megújulni. Sajnos nem ez történt. A lejtő folytatódott, egyre nagyobb kínszevedéssé vált a futás, szinte kilométerről kilométerre gyötrődtem. Az igazat megvallva, eléggé megutáltam az egészet, pedig még volt hátra 15 km! Párszor volt már ilyen hibernációs holtpont élményem, de csak rövidebb távon. Ez most iszonyatos volt, ráadásul irtó lassan teltek a méterek. Időközben az eleinte csak lappangó derékfájások felerősödtek, sőt az egész hátam beállt. Csapattársaim – Farkas Dárius, Tóth Tamás és Dani Áron türelmesen buzdítottak végig, hálás köszönet ezért. Az utolsó 10 km óriási szenvedés volt, talán ennyire még nem fájt a futás. Nagyon meglepő volt, hogy ennyire lassan sem bírok rendesen menni (3:40-es tempó). Kicsit olyan érzés volt, mintha első maratonom lenne felkészületlenül. A végefele már azon tűnődtem, hogy bejövök-e 2:30 alatt. Meglepetésemre 2:26 összejött (3:27-es átlag), ami nem világvége, bár a bő 20 kilométerig tartó gyötrelem azért ijesztő élmény volt. Mindezek ellenére örülök, hogy nem adtam fel, és nem kellett kocognom a végén. Hálás vagyok Istennek, hogy végigsegített ezeken a nehézségeken! Köszönet továbbá Szabó Imre edzőmnek, a BEACnak és minden szponzoromnak! Végül, de nem utolsó sorban gratulálok Jenkei Péternek a bajnoki címhez! Nagyon sok munkája van benne, nagyon megérdemelte. Petivel 2001 óta vagyunk ellenfelek, így ez az összecsapás is jelentőségteljes volt.